Petőfi Sándor       János vitéz                         4                          (részlet)       Mikorra a patak vize tükörré lett, Melybe ezer csillag ragyogása nézett: Jancsi Iluskáék kertje alatt vala; Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.  Megállt elővette kedves furulyáját,  Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;  A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokrot,  Tán a szánakozó csillagok könnye volt. Iluska már aludt. A pitvar eleje Volt nyár idejében rendes fekvőhelye. Fekvőhelyéről a jól ismert nótára Fölkelt, lesietett Jancsi látására. Jancsinak látása nem esett kedvére, Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére: ”Jancsi lelkem, mi lelt? Mért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?” ”Hej Iluskám! hogyne volnék én halovány, Mikor szép orcádat utószor látom tán...” ”Jancsikám, látásod ugyis megrémített: Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!” ”Utószor látlak én, szívem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!” Most boldogtalan mindent elbeszéle, Ráborult zokogó kedvese keblére, Ráborult, ölelte, de képpel elfordult: Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult. ”Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes  rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.”  ”Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!  A jóisten legyen minden lépéseddel.  Ha látsz tört virágot útközépre vetve,  Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.” Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettőjük szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával. Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut? Neki úgyis mindegy volt, akárhová jut. Fütyörésztek pásztorgyerekek mellette, Kolompolt a gulya... ő észre sem vette. A falu messzire volt már a háta megett, Nem látta lobogni a pásztortüzeket; Mikor utóljára megállt s visszanézett, A torony bámult rá, mint sötét kisértet. Ha ekkor mellette lett volna valaki, Hallotta volna őt nagyokat sóhajtani; A  levegőeget daruk hasították, Magasan röpűltek, azok nem hallották. Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában; Ő ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szive volt nehéz szegénynek.

<<< Vissza : Versek <<< Vissza : Tartalomjegyzék